A biológiai kártevőirtás, gyakran biokontrollként is emlegetik, a kártevők elleni védekezés olyan módszere, amely természetes ragadozók, parazitoidok vagy kórokozók felhasználásával történik. Ez a megközelítés a természettel együttműködve fenntartja az ökoszisztémák egyensúlyát és védi a terményeket anélkül, hogy káros vegyi anyagokhoz kellene folyamodni.
A biológiai kártevőirtás során olyan hasznos szervezeteket, mint a parazita darazsak és ragadozó atkák kerülnek a mezőgazdasági kultúrákba, amelyek a káros kártevőket, például a levéltetveket, pókhálós atkákat, fehérlegyeket vagy hernyókat zsákmányolják vagy parazitálják. Alternatív megoldásként a mikrobiális rovarölő szerek, amelyek a természetben előforduló baktériumokból, vírusokból vagy gombákból állnak, felhasználhatók bizonyos kártevőfajok ellen, miközben a nem célszervezeteket érintetlenül hagyják.
A kémiai rovarirtó szerekkel ellentétben, amelyek káros hatással lehetnek az ökoszisztémákra, a biológiai kártevőirtás a természet saját mechanizmusait, például a ragadozókat, parazitákat és hasznos mikroorganizmusokat használja a kártevőpopulációk kordában tartására. Ez a megközelítés nemcsak a környezeti hatásokat csökkenti, hanem a növényvédőszer-rezisztencia kockázatát is minimalizálja, így a kártevők elleni védekezés fenntartható és hatékony hosszú távú stratégiája. Továbbá, mivel a fogyasztók és a kiskereskedelem egyre inkább a bio- és környezetbarát termékeket részesítik előnyben, a biológiai kártevőirtási módszerek iránti kereslet valószínűleg növekedni fog, így a mezőgazdaság és a kártevőirtás számára ez egy előremutató választás.
A természetes ellenségek csak bizonyos kártevőfajokat vesznek célba. Minimális hatást gyakorolnak a nem célszervezetekre, így minimálisra csökkentik a járulékos károkat.
A kártevők a kémiai növényvédő szerekkel szemben a természetes ellenségekkel szemben jellemzően nem fejlesztenek ki rezisztenciát.
A kémiai növényvédő szerekkel ellentétben a biológiai kártevőirtási módszerek nem károsítják a környezetet, biztosítva az ökoszisztémák megőrzését.
A biológiai védekezés csökkenti a folyamatos kémiai kezelések szükségességét.
A biológiai védekezési módszerek nem jelentenek egészségügyi kockázatot az emberekre és a háziállatokra nézve, így biztonságosabb megoldást jelentenek.
A biológiai kártevőirtó módszereknek három fő típusa van: a konzerváló, a klasszikus és a kiegészítő módszerek.
A konzerváló biológiai védekezés a természetes ellenségek és hasznos szervezetek jelenlétének fokozására összpontosít a környezetben, hogy fenntartsák az egyensúlyt a kártevők és ragadozóik között. Ez a módszer új szervezetek bevezetése helyett olyan feltételek megteremtését jelenti, amelyek elősegítik a meglévő hasznos fajok túlélését és aktivitását. Ilyen például a hasznos rovaroknak, például a katicabogaraknak és az élősködő darazsaknak menedéket nyújtó különleges virágok ültetése. Ezeknek a természetes ragadozóknak a megőrzésével és ápolásával a biológiai védekezés idővel segít a kártevőpopulációk ellenőrzésében.
A klasszikus biológiai védekezés során nem őshonos természetes ellenségeket, például ragadozókat vagy parazitoidokat telepítenek be az invazív kártevő fajok ellen. Ezt a módszert általában akkor alkalmazzák, ha egy új kártevőfaj jelentős veszélyt jelent a mezőgazdaságra vagy az ökoszisztémákra. A tudósok azonosítják a kártevő őshonos élőhelyén élő természetes ellenségeket, szigorú vizsgálatokat végeznek annak biztosítására, hogy azok nem károsítják a nem célfajokat, majd az érintett területre juttatják őket. Például az ausztrál nősténybogár Észak-Amerikába történő betelepítése segített a foltos párnatövisek populációinak visszaszorításában. A klasszikus biológiai védekezés célja, hogy a behurcolt természetes ellenség önfenntartó populációját hozza létre, hogy a kártevő populációkat kordában tartsa.
Az augmentatív biológiai védekezés a kártevők elleni védekezés olyan módszere, amely természetes ellenségek vagy hasznos szervezetek időszakos kibocsátását jelenti egy területre a kártevőpopulációk csökkentése érdekében. A klasszikus biológiai védekezéssel ellentétben, amelynek célja az önfenntartó populációk létrehozása, a kiegészítő védekezés rövid távú, célzott beavatkozásokra összpontosít. Ezt a módszert gyakran alkalmazzák a mezőgazdaságban a közvetlen kártevőproblémák kezelésére. A termelők például ragadozó atkákat szabadíthatnak ki, hogy az üvegházakban a pókhálós atkák ellen védekezzenek. Az augmentatív biológiai védekezés gyors eredményeket hozhat, és különösen akkor hasznos, ha a természetes ellenségek nem elegendőek a környezetben a kártevő kitörések hatékony kezeléséhez.
A biológiai kártevőirtás a kártevők természetes ellenségeire, például ragadozókra, parazita darazsakra és kórokozókra támaszkodik a kártevőpopulációk kordában tartása érdekében.
A kártevők elleni hatékony védekezés érdekében számos biológiai védekezőszert alkalmaztak már sikeresen. Azonban nem minden kártevőre áll rendelkezésre hatékony megoldás a kereskedelemben.
A biológiai kártevőirtási módszerek általában a konkrét kártevők ellen irányulnak, minimalizálva a hasznos rovarok károsodását.
A bevezetés kezdeti költségei eltérőek lehetnek, de idővel a jobb minőség és a megnövekedett hozamok miatt általában költséghatékony.
Igen, a biológiai kártevőirtás jól illeszkedik a biogazdálkodási gyakorlathoz, mivel elkerüli a szintetikus vegyszereket.
Bizonyos esetekben mindkét módszer integrálása javíthatja a kártevők elleni védekezést, de elengedhetetlen a kompatibilitási irányelvek betartása. A növényvédő szerek és a hasznos szervezetek kompatibilitását a Mellékhatások alkalmazásunkban ellenőrizheti.