A biológiai kártevőirtás, gyakran biokontrollként is emlegetik, a kártevők elleni védekezés olyan módszere, amely természetes ragadozók, parazitoidok vagy kórokozók felhasználásával történik. Ez a megközelítés a természettel együttműködve fenntartja az ökoszisztémák egyensúlyát és védi a terményeket anélkül, hogy káros vegyi anyagokhoz kellene folyamodni.
A biológiai kártevőirtás során olyan hasznos szervezeteket, mint a parazita darazsak és ragadozó atkák kerülnek a mezőgazdasági kultúrákba, amelyek a káros kártevőket, például a levéltetveket, pókhálós atkákat, fehérlegyeket vagy hernyókat zsákmányolják vagy parazitálják. Alternatív megoldásként a mikrobiális rovarölő szerek, amelyek a természetben előforduló baktériumokból, vírusokból vagy gombákból állnak, felhasználhatók bizonyos kártevőfajok ellen, miközben a nem célszervezeteket érintetlenül hagyják.
A kémiai rovarirtó szerekkel ellentétben, amelyek káros hatással lehetnek az ökoszisztémákra, a biológiai kártevőirtás a természet saját mechanizmusait, például a ragadozókat, parazitákat és hasznos mikroorganizmusokat használja a kártevőpopulációk kordában tartására. Ez a megközelítés nemcsak a környezeti hatásokat csökkenti, hanem a növényvédőszer-rezisztencia kockázatát is minimalizálja, így a kártevők elleni védekezés fenntartható és hatékony hosszú távú stratégiája. Továbbá, mivel a fogyasztók és a kiskereskedelem egyre inkább a bio- és környezetbarát termékeket részesítik előnyben, a biológiai kártevőirtási módszerek iránti kereslet valószínűleg növekedni fog, így a mezőgazdaság és a kártevőirtás számára ez egy előremutató választás.
A biológiai védekező szerek, gyakran bio-ellenőrző szereknek is nevezik őket, olyan élő szervezetek, amelyeket a mezőgazdaságban a kártevő populációk ellenőrzésére és csökkentésére használnak. Ezek a szerek célzott és környezetbarát megoldásokat kínálnak a kártevők elleni védekezésre. Az integrált kártevőirtási (IPM) stratégiák részét képezik, amelyek célja, hogy minimalizálják a kémiai növényvédő szerek használatát, miközben fenntartják a növények egészségét és az ökoszisztéma egyensúlyát. A biológiai védekező szerek különböző típusokba sorolhatók, beleértve a ragadozó rovarokat és atkákat, parazita darazsakat, hasznos fonálférgeket, hasznos mikroorganizmusokat és másokat.
A parazita darazsak a rovarok egy változatos csoportja, amelyek más rovarokat parazitáznak, és hatékonyan szabályozzák azok populációit. Ezek az apró darazsak a gazdaszervezet kártevők testébe vagy testére rakják petéiket. Amikor a tojások kikelnek, a darázslárvák táplálkoznak, és végül elpusztítják a gazdaszervezetet. A parazita darazsak értékes kártevők, például hernyók, levéltetvek és fehérlegyek elleni védekezésben.
A ragadozó atkák olyan apró ízeltlábúak, amelyek kártevő atkákkal és kis rovarokkal táplálkoznak. Rendkívül hatékonyak az olyan kártevők, mint a pókhálós atkák, a fehérlegy és a tripszek elleni védekezésben. Ezeket a hasznos atkákat a fertőzött területekre engedik, ahol felfalják zsákmányukat, csökkentve ezzel a kártevők számát.
A ragadozó rovarok közé olyan fajok tartoznak, mint a (nő)bogarak, a galandszúnyogok és a csipkeszárnyasok. Falánk ragadozók, amelyek különböző kártevőkkel, többek között levéltetvekkel, fehérlegyekkel, lisztbogarakkal és hernyókkal táplálkoznak. A ragadozó rovarokat a mezőgazdaságban gyakran használják a termények rovarfertőzés elleni védelmére.
A hasznos fonálférgek olyan mikroszkopikus kerekesférgek, amelyek mind a talajban élő, mind a lombon élő kártevőket parazitálják. Bejutnak a gazdaszervezet rovarok testébe, és olyan baktériumokat bocsátanak ki, amelyek elpusztítják a gazdaszervezetet. Ezek a fonálférgek hatékonyak az olyan kártevők ellen, mint a lárvák és hernyók.
A hasznos mikroorganizmusokat biopeszticidként használják a rovarkártevők széles körének megfertőzésére és elpusztítására. A növényekre vagy a talajra kijuttatva a kártevő testéhez kapcsolódnak, áthatolnak a külső vázon, és a belsejében növekednek, ami végül a kártevő elpusztulásához vezet. A hasznos mikroorganizmusok különösen hatékonyak az olyan kártevők ellen, mint a fehérlegyek, levéltetvek és tripszek.
A parazita darazsak a rovarok egy változatos csoportja, amelyek más rovarokat parazitáznak, és hatékonyan szabályozzák azok populációit. Ezek az apró darazsak a gazdaszervezet kártevők testébe vagy testére rakják petéiket. Amikor a tojások kikelnek, a darázslárvák táplálkoznak, és végül elpusztítják a gazdaszervezetet. A parazita darazsak értékes kártevők, például hernyók, levéltetvek és fehérlegyek elleni védekezésben.
A ragadozó atkák olyan apró ízeltlábúak, amelyek kártevő atkákkal és kis rovarokkal táplálkoznak. Rendkívül hatékonyak az olyan kártevők, mint a pókhálós atkák, a fehérlegy és a tripszek elleni védekezésben. Ezeket a hasznos atkákat a fertőzött területekre engedik, ahol felfalják zsákmányukat, csökkentve ezzel a kártevők számát.
A ragadozó rovarok közé olyan fajok tartoznak, mint a (nő)bogarak, a galandszúnyogok és a csipkeszárnyasok. Falánk ragadozók, amelyek különböző kártevőkkel, többek között levéltetvekkel, fehérlegyekkel, lisztbogarakkal és hernyókkal táplálkoznak. A ragadozó rovarokat a mezőgazdaságban gyakran használják a termények rovarfertőzés elleni védelmére.
A hasznos fonálférgek olyan mikroszkopikus kerekesférgek, amelyek mind a talajban élő, mind a lombon élő kártevőket parazitálják. Bejutnak a gazdaszervezet rovarok testébe, és olyan baktériumokat bocsátanak ki, amelyek elpusztítják a gazdaszervezetet. Ezek a fonálférgek hatékonyak az olyan kártevők ellen, mint a lárvák és hernyók.
A hasznos mikroorganizmusokat biopeszticidként használják a rovarkártevők széles körének megfertőzésére és elpusztítására. A növényekre vagy a talajra kijuttatva a kártevő testéhez kapcsolódnak, áthatolnak a külső vázon, és a belsejében növekednek, ami végül a kártevő elpusztulásához vezet. A hasznos mikroorganizmusok különösen hatékonyak az olyan kártevők ellen, mint a fehérlegyek, levéltetvek és tripszek.
A természetes ellenségek csak bizonyos kártevőfajokat vesznek célba. Minimális hatást gyakorolnak a nem célszervezetekre, így minimálisra csökkentik a járulékos károkat.
A kártevők a kémiai növényvédő szerekkel szemben a természetes ellenségekkel szemben jellemzően nem fejlesztenek ki rezisztenciát.
A kémiai növényvédő szerekkel ellentétben a biológiai kártevőirtási módszerek nem károsítják a környezetet, biztosítva az ökoszisztémák megőrzését.
A biológiai védekezés csökkenti a folyamatos kémiai kezelések szükségességét.
A biológiai védekezési módszerek nem jelentenek egészségügyi kockázatot az emberekre és a háziállatokra nézve, így biztonságosabb megoldást jelentenek.
A biológiai kártevőirtó módszereknek három fő típusa van: a konzerváló, a klasszikus és a kiegészítő módszerek.
A konzerváló biológiai védekezés a természetes ellenségek és hasznos szervezetek jelenlétének fokozására összpontosít a környezetben, hogy fenntartsák az egyensúlyt a kártevők és ragadozóik között. Ez a módszer új szervezetek bevezetése helyett olyan feltételek megteremtését jelenti, amelyek elősegítik a meglévő hasznos fajok túlélését és aktivitását. Ilyen például a hasznos rovaroknak, például a katicabogaraknak és az élősködő darazsaknak menedéket nyújtó különleges virágok ültetése. Ezeknek a természetes ragadozóknak a megőrzésével és ápolásával a biológiai védekezés idővel segít a kártevőpopulációk ellenőrzésében.
A klasszikus biológiai védekezés során nem őshonos természetes ellenségeket, például ragadozókat vagy parazitoidokat telepítenek be az invazív kártevő fajok ellen. Ezt a módszert általában akkor alkalmazzák, ha egy új kártevőfaj jelentős veszélyt jelent a mezőgazdaságra vagy az ökoszisztémákra. A tudósok azonosítják a kártevő őshonos élőhelyén élő természetes ellenségeket, szigorú vizsgálatokat végeznek annak biztosítására, hogy azok nem károsítják a nem célfajokat, majd az érintett területre juttatják őket. Például az ausztrál nősténybogár Észak-Amerikába történő betelepítése segített a foltos párnatövisek populációinak visszaszorításában. A klasszikus biológiai védekezés célja, hogy a behurcolt természetes ellenség önfenntartó populációját hozza létre, hogy a kártevő populációkat kordában tartsa.
Az augmentatív biológiai védekezés a kártevők elleni védekezés olyan módszere, amely természetes ellenségek vagy hasznos szervezetek időszakos kibocsátását jelenti egy területre a kártevőpopulációk csökkentése érdekében. A klasszikus biológiai védekezéssel ellentétben, amelynek célja az önfenntartó populációk létrehozása, a kiegészítő védekezés rövid távú, célzott beavatkozásokra összpontosít. Ezt a módszert gyakran alkalmazzák a mezőgazdaságban a közvetlen kártevőproblémák kezelésére. A termelők például ragadozó atkákat szabadíthatnak ki, hogy az üvegházakban a pókhálós atkák ellen védekezzenek. Az augmentatív biológiai védekezés gyors eredményeket hozhat, és különösen akkor hasznos, ha a természetes ellenségek nem elegendőek a környezetben a kártevő kitörések hatékony kezeléséhez.
